Azért jó Belgiumban megemlékeznem október 23-áról, mert így legalább nem kell azt hallgatnom, hogyan osztják egymást a magyar politikai elit tagjai. Munkával, de önérzettel ünneplek, és abban a hitben, hogy Isten kezében tartja hazánk sorsát. Nem kell azt éreznem, hogy a nemzeti színek csak a magyarság egy adott politikai irányzatot képviselői tagjai számára jelentenek valamit.
Amiről pedig sokan otthon megfeledkeznek, annak itt, Belgiumban emléket állítanak. Egyrészt szomorú tény ez, de annak örülök, hogy másik is számon tartanak minket a nagyvilágban. Vannak, akiknek fontos hazánk.
ÉLJEN MAGYARORSZÁG, KÖSZÖNÖM ISTENEM, HOGY VAN MIT ÜNNEPELNEM!

Két hét múlva megnézik a szüleim, hol dolgozom. Csak az autóval ne adódjon semmi gond, nehogy úgy járjunk, mint nyáron Spanyolországban. Ó, igen, tartozom még a nyári spanyol úti beszámolóval. Ne aggódjatok, most úgyis olyan hétvégém lesz, hogy nem kevés időt tudok majd szánni rég elfeledett wlogírói tevékenységemre.

A gyerekek mosolygása, szeretetéhsége, ártatlan kis szavai megkóstoltattak egy kis szeletkét abból a tortából, amelyet Isten szeretetének hívnak. A sok nehézség, szenvedés és csalódás csak az én szememben tűnik nagynak mindaddig, amíg észre nem veszem Isten jelenlétét... Magamban és a környezetemben.
Ahogy ezek a gyerekek vágynak arra, hogy szeressem őket, én is úgy vágyom Isten szeretetére. Tényleg megbizonyosodom afelől ezáltal, hogy Isten gyermeke vagyok.
És előbb-utóbb rájövök arra, hogy a föntebb leírt problémáim talán nem is olyan nagyok, vagy egyáltalán nem is léteznek.
Egy másik ember mosolya,egy másik ember ölelése egy másik ember egy-két szava hozzád felülmúl mindent, amit valaha is kaphatsz az életben... Ezt kell szem előtt tartanom nekem is.

Sziasztok! Egy kis történetecske arról, ahogy Isten megszakítás nélkül azon fáradozik, hogy megmutassa az Ő szeretetét: Ma szabadnapos voltam, és ennek ellenére nagyon rosszkedvű. Semmit nem akartam csinálni, de aztán a késő délutáni órákban elmentem sétálni. Van itt a közelben egy zarándokhely, amely nagyon csendes és meghitt, kiválóan alkalmas imaséták tartására (Persze nem csak arra :)). Ott "elsírtam" Istennek a bánatomat, hogy bár annak ellenére, hogy nagyon kedvesek és udvariasak velem általában az emberek, mégsem érzem azt, hogy lenne közülük akár egyvalaki is, akivel tényleg megoszthatom azt, ami legbelül a legjobban érint. elsírtam, hogy valahol a GBU-ben sem érzem azt, mint otthon a MEKDSZ-ben vagy a cscscs-n, és hogy nehéz keresztény közösséget találni, és emiatt kicsit magányosnak érzem magam. Fontos vagyok-e itt valakinek? Merült fel bennem a kérdés ittlétem alatt már sokadjára. Jöhetne a sablonos válasz, hogy persze, Istennek nagyon is fontos vagyok, és ő a bűneim ellenére sokra tart. De hogyan mutatja ki Isten a szeretetét? A közösség által, azok által, akik körülötted vannak. Erre döbbentem rá akkor, mikor a séta után visszamentem az otthonba, és a kerítésnél rögtön "letámadott" 3 gyerek ölelkezve, örülve, hogy visszajöttem. Akkor éreztem, hogy ez nem csak egy amolyan megszokott örömteli pillanat, hanem Istentől jön.

Megkezdtem itteni szolgálatomat. Banneux-ben, Liege-től nem messze, egy gyermekotthonban. Amit magammal hoztam otthonról? Hm... Olyan dolgok, amelyek eléggé megkeserítették a nyáron az életemet. Pénzügyek porblémák, bátortalanság az emberekkel szemben, válságos lelkiállapot, olyan életállapot, amelynek köszönhetően per pillanat nem tudom eldönteni, mit keresek én itt? Valahol azért ott ég bennem a remény halvány gyertyalángja, hogy Isten talán ebben az évben akar velem elkezdeni valamit csinálni, amely előbbre visz.